Mint buborékok a rotyogó kondérban

A nyár egyik meghatározó, egyben pontos kialakulási helyzetét tekintve nehezen előrejelezhető időjárási eleme a zivatar. Mi okozza ezt a bizonytalanságot?

A zivatarok a meteorológia egyik legnehezebben előrejelezhető jelenségének számítanak. Számtalan légköri paraméter befolyásolja, hogy mikor és hol tudnak létrejönni, valamint mennyire lesznek hevesek – mondta el érdeklődésünkre Molnár "Storman" Ákos, a Viharvadászok Egyesülete alelnöke.

Amennyiben rendelkezésre áll a megfelelő nedvesség és kellően labilis a hőmérsékleti rétegződés, konvektív feláramlások indulhatnak meg, melyek zivatarfelhőkké fejlődhetnek. A kihívás hasonló ahhoz, mintha egy rotyogó kondérban próbálnánk meg előrejelezni, hogy az egyes buborékok mikor és hol bukkannak fel, valamint mekkorára nőnek. Persze azért a szakemberek számára számos tényező ad támpontot, melyek az egyre nagyobb felbontású időjárási modellek térképeiről, műhold- és radarképekről leolvashatók. A felszínközeli összeáramlási zónák, frontvonalak például a konvekció fókuszaként szolgálhatnak, valamint a folyamatban a domborzati viszonyok is jelentős szerepet játszanak. Azonban ha a magasban van egy úgynevezett meleg záróréteg, az minden egyéb kedvező feltétel ellenére ellehetetleníti a zivatarképződést.

A zivatarok hevességét nagy mértékben a vertikális szélnyírás határozza meg. Ez a fogalom a magassággal változó szélirányt-szélsebességet jelenti, és hatására a légkörben olyan vízszintes tengelyű örvényesség jön létre, amit egy feláramlás függőleges tengelyűvé képes alakítani. Így aztán már kész is a forgó zivatarfelhő, a szupercella. Bár a legritkább, de egyben a legveszélyesebb zivatartípusnak is számít, és egy átlagos évben még így is százas nagyságrendben fordulhatnak elő hazánkban.

Szélsőséges esetben - amennyiben a feltételek adottak - tubák, illetve tornádók is kialakulhatnak.

Tornádóról lényegében akkor beszélünk, ha egy gomoly- vagy zivatarfelhőhöz kapcsolódó, hevesen forgó légoszlop eléri a talajt. Ha a felhőtölcsér ugyan nem ér a földig, de a felszínen nyoma van a felkavarodó pornak, törmeléknek, akkor is tornádónak számít a jelenség. Ha ilyesmi sem látszik, illetve a helyszínen nincsenek károk, akkor csak tubának nevezzük.

Tornádó alapvetően kétféleképpen jöhet létre: az egyik típus a szupercellák forgásának koncentrációja révén kialakuló úgynevezett mezociklonális tornádó. Ezek Magyarországon ritkábbak, de az erősebb példányok inkább ebből a típusból kerülnek ki. A másik módozat a nem mezociklonális tornádóképződés, amihez nem kell szupercella, és egészen más feltételek mellett zajlik a folyamat. Ilyen tornádók gyakrabban keletkeznek, de általában gyengébbek, mint szupercellás nagytestvéreik.

Hazánkban évi egy tucatnyi tornádó átlagosnak számít, de azért évről évre nagy a fluktuáció. Voltak olyan évek, amikor csak 1-2 bizonyítható eset fordult elő, míg például 2013-ban volt olyan, hogy 4 tornádó is kialakult egy nap alatt, de 2010-ben, amikor a híres mezőkövesdi tornádó is lecsapott, aznap szintén nem az volt az egyetlen eset. Mindenesetre a modern kommunikációs és médiatechnikának köszönhetően a közelmúltban megszaporodott sűrűbb tornádóészleléseket nehéz összevetni az évtizedekkel, évszázadokkal korábbi szórványos feljegyzésekkel. Egyelőre ebből még nem tudjuk kiszűrni a tornádók előfordulásának klimatológiai skálán értelmezhető esetleges valós növekményét.

Július első napján voltak előjelei a Veszprém térségében kialakuló rendszernek? Az első képek alapján úgy tűnt tuba is kialakult, később olyan felvételek is előkerültek, amik szerint tornádó is lehetett ebből.

A Veszprém közelében számtalan fényképpel dokumentált tornádó egyértelműen nem mezociklonális eredetű volt, tehát nem szupercellából jött létre. Mindenesetre még az eset részletes utólagos elemzése sem teszi egyértelművé, hogy mi adott lehetőséget erre a jelenségre. A nem mezociklonális tornádókkal összefüggésbe hozható paraméterek egyike sem mutatta még a konvektív analízis térképeken sem, hogy ilyesmi ott előfordulhatott. Minden bizonnyal a lokális tényezők olyan szerencsés együttállása eredményezhette a tornádót, amely méreténél és átmeneti jellegénél fogva még az operatív használatban lévő modern időjárási modellek számára is nehezen megfogható. Bár a Dunántúli-középhegység és az Északi-középhegység alkotta zóna orografikus hatásával számolva a lassú mozgású frontvonal környezetében lehetett ugyan számítani zivatarokra, de az áramlási, örvényességi, labilitási viszonyok nem utaltak tornádó lehetőségére.